Megint tanultam valamit - A csoportfacilitátor interjúja egy Fellow-val

Szeretem, amikor másokra rá lehet csodálkozni, amikor jó történeteket lehet hallani és továbbadni azokat, amikor sikeres fiatalokról lehet olvasni. Mikor a kis királyfi elindul világkörüli útjára és visszatérve… vagyis, még mindig hiszek a mesékben. Sőt, megtanultam, hogy ezek nem is csak mesék lehetnek, hanem igaz történetek.

A Magyar Templeton Program Fellow-i között nem számít annyira különlegesnek, hogy valaki megnyert egy versenyt, vagy jól szerepelt egy nemzetközi megmérettetésen. Amióta egy 15-21 évesekből álló csoporttal, egy kivétellel gimnazista Fellow-kkal dolgozhatok mint csoportfacilitátor, kezdek hozzászokni ahhoz, hogy ezek a fiatalok nem mindennapi teljesítményekre képesek. Bár jó lenne elkerülni azt a látszatot, hogy most egyvalakit kiemelek közülük, hiszen a többiek is tudnak/csinálnak/tettek már olyan dolgokat, amelyek cikket érdemelnének (egyébként is hosszú idő áll még előttünk), mégis szeretném, ha mások is megismerhetnék Botlik Bencét.

Azért tettem fel neki az alábbi kérdéseket, mert nem tudtunk mostanában találkozni, nagyon elfoglalt volt. Amit korábban a kémiáról mesélt, azt persze nem értettem, de tetszett a személyéből sugárzó eltökéltség, a koncentráltság, céltudatosság (ahogy a kalandparkban debütált, az számomra nagyjából mindent elmondott a bátorságáról, akaraterejéről), ugyanakkor jó volt látni rajta egyfajta vagányságot, nyitottságot is más dolgok irányába. Az Apáczai Gimnázium természettudományi osztályának tizedik évfolyamát végezte most és a kémia mellett a 20. századi irodalom és a strandröplabda a hobbija. Igen, nála a kémia – úgy érzem – hobbi is. Tényleg ritka, hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen magabiztosan megtalálja azt a területet, ami érdekli, és ilyen motiváltan tudjon foglalkozni valamivel. (Egyébként meggyőződésem, hogy minél több irányba, minél változatosabban dolgoztatjuk az agyunkat és a testünket, annál jobban fog működni, annál rugalmasabb lesz mindenféle értelemben.)

Ahogy visszatért a tavaszi hathetes őrületből (felkészülések és utazások, egyik verseny követte a másikat: 50. Mengyelejev Kémia Nemzetközi verseny egyéniben bronzérem, Európai Uniós Természettudományi Diákolimpia csapatban ezüst), tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy éli meg ezeket és vajon mi, egyszerű halandók – diákok, szülők, pedagógusok, más szakemberek - mit tanulhatunk tőle.

Először merő kíváncsiságból tettem fel neki a kérdéseimet, de miután ezekre is a tőle megszokott alapos, megfontolt válaszokat kaptam, úgy éreztem, ezek tanulságosak lehetnek mások számára is.

 

Hogy értékeled, kinek, minek köszönheted ezt a sok sikert, amit elértél az elmúlt időszakban a hazai és nemzetközi kémia versenyeken? Meg tudnád esetleg saccolni, hány százalékban köszönhető ez az általános iskolai tanárodnak, a gimnáziumi kémia tanárnak, a szüleidnek, a te szorgalmadnak és érdeklődésednek, illetve van-e más tényező még, amire mi esetleg nem gondolhatunk?

Bence: A sikernek sok tényezője volt; egyrészt, általános iskolai kémia tanárnőmnek, Marosi Józsefnének, illetve fizika tanáromnak, Simon Gyula tanár úrnak fel kellett keltenie az érdeklődést bennem a természettudományok iránt, ez nyilván elengedhetetlen volt a későbbiekhez. Nagyon jól tanítottak, érdekes órákat adtak, mindig mindenben segítőkészek és támogatóak voltak. Tanításon kívül is megszámlálhatatlan sok órát töltöttünk versenyfelkészüléssel, kísérletezéssel. Szükség volt arra is, hogy még pályafutásom kezdetén, hetedikben egy nagyon elrontott Hevesy Verseny megyei forduló pontszámára Marosi tanárnő azt mondja, ennél biztosan jobbat írtam, és megreklamálja. Mint kiderült, elrontották a javítást. Ha nem bízott volna bennem már akkor is ennyire, akkor nem jutok be a döntőbe, és egészen biztosan nem így alakult volna a jövőm. Egyébként máig nagyon jó kapcsolatot ápolok velük, gyakran beszélgetünk személyesen vagy telefonon, amikor tehetem, meglátogatom a volt iskolámat; Simon tanár úrral pedig már harmadik nyár, hogy együtt strandröplabdázom.

A középiskola kiválasztásával nagy bajban voltam, fogalmam sem volt, hol kaphatnám a legmegfelelőbb természettudományos oktatást, amely az elsődleges szempont volt számomra. A megoldás annak a bizonyos Hevesy versenynek a döntőjén jött szembe, ahová majdnem nem jutottam be. Jelenlegi kémia tanárom, a könyveiről és hihetetlen pedagógiai eredményeiről országszerte híres Villányi Attila tanár úr tartott egy előadást az Apáczai Gimnáziumról, illetve a Nemzetközi Junior Természettudományi Diákolimpiáról (IJSO). A Hevesyn akkor harmadik lettem, aztán elmentem az IJSO-felkészítőkre, amelyeket történetesen az Apáczai Gimnáziumban tartott néhány ott dolgozó tanár. Akkor egy hellyel lemaradtam a versenyre kijutó csapatból, de az irányvonalat mégis határozottan kijelölte a féléves kőkemény felkészülés (amely nyár elejétől télig tartott). Következő évben felvettek az Apáczai természettudományi tagozatára, és az IJSO-ra utazó magyar csapatba is első helyen jutottam be. Az argentínai bronz után pedig már - úgymond - jöttek maguktól a dolgok, tanáraim minden lehetőségről informáltak, én pedig éltem is ezekkel.

Természetesen a szorgalmam, és a szüleim támogatása is elengedhetetlen volt. Már hetedikben, az első kémiaóra után keményen elkezdtem dolgozni; elolvastam az azévi tankönyvet, aztán a nyolcadikost is, közben versenyfeladatokat oldottam meg. Nemcsak otthon, hanem az iskolában is, órákon, szünetben (így utólag belegondolva lehet, kicsit túlzásba vittem). Ez a szorgalom azóta is megvan; nagyon fontos egyébként, hogy a tanulás folyamatos legyen, ne pedig szakaszos. Ez a munka pedig megtérül, a minap egy pályázat kapcsán írtam össze tanévenkénti lebontásban az eredményeimet és azt tapasztaltam, hogy talán mostanra teljesedett ki igazán a teljesítményem (bár ebben valószínűleg szerepe van annak is, hogy ahogy egyre magasabb osztályba jár az ember, annál több lehetősége van).

Szüleim támogatása nemcsak abban nyilvánult meg, hogyha szóltam, hogy szükségem van valamilyen szakirodalomra vagy eszközre, akkor az este már az asztalomon volt, hanem bíztak bennem, támogattak, amikor elcsüggedtem és mindig büszkék voltak rám.

Még egy faktorra térnék ki: a szerencsére. Erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, pedig igenis fontos. Így utólag visszagondolva, rengeteg helyen megtörhetett volna a lelkesedésem, vagy letérhettem volna arról az útról, amit bejártam. A szerencsén múlt, hogy nem így történt. És ebbe beleértem azt a "balszerencsét" is, amikor például 2 pont miatt lemaradtam egy nemzetközi versenyről... Ennek is volt haszna, megerősített és megmutatta, hogy néha, akárhogy is fáradunk, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk (úgy is mondhatnám, hogy ’az élet nem habostorta’).

Biztos nagyon időigényes készülni a versenyekre, utazni, stb. Van-e olyan dolog, amire így nagyon kevés időd jut, pedig szeretnél vele több időt tölteni, amit - mondjuk így - elmulasztasz, háttérbe kell szorítanod a versenyzésnek köszönhetően?

Bence: Egyre kevesebb szépirodalmat tudtam olvasni, amit nagyon sajnálok. Mostanában igyekszem több időt szakítani erre, de ezt még így is kevésnek érzem.

Egyébként a nyelvtanulásom is megsínylette, hogy a természettudományokra koncentráltam, így most főként ezzel foglalkozom.

Amit még kiemelnék, hogy szívem szerint sokkal többet lennék a barátaimmal, az elmúlt két évben kialakult egy szűkebb, nagyon jó társaság, akikkel nagyon szívesen töltöm az időmet. Remélem, nyáron ezt is tudom pótolni. Ebben a tanévben másfél hónapot folyamatosan hiányoztam az iskolából is, egy hónap felkészítő és két hét diákolimpia miatt, sajnos az osztálykirándulásunkon sem tudtam részt venni.

Volt-e valami olyan élményed, láttál, hallottál-e a legutóbbi utazások és versenyek során valami olyan dolgot, ami nagyon felkeltette az érdeklődésedet és esetleg szívesen megosztanál másokkal is?

Bence: A három diákolimpiám alatt három nagyon különböző országban jártam (Argentína, Oroszország, Észtország) és nagyon sok élményt, tapasztalatot szereztem, teljesen más kultúrákat ismertem meg. Ezt emelném ki, illetve hogy milyen jól össze tud barátkozni pár perc alatt két különböző nemzetiségű ember, pláne ha közülük egyik sem beszél rendesen angolul. :-)

Mit üzensz a tanároknak, a magyar oktatásért felelős döntéshozóknak? Mit kellene máshogy csinálniuk, mit kellene fontolóra venniük, hogy több ilyen érdeklődő, szorgalmas és motivált diák legyen, olyan mint Te és a hozzád hasonlók?

Ez egy nagyon jó kérdés, de sajnos nem tudok rá kielégítő választ adni. Ez egy nagyon komplex kérdéskör, és nagyon sok tényezője van annak, hogy valaki komolyan elszánja magát egy adott terület iránt. Emiatt inkább mindenkinek a saját felelősségeként emelném ki, hogy megtalálja azt a dolgot, amiben igazán jó. Persze, a tanároknak kell elsődlegesen megmutatni a lehetőségeket, és elindítani a tanulókat egy irányba. Talán ezért jó, hogy sok és sokféle óránk van, habár én kevéssé élveztem ezt a sokszínűséget, tekintve hogy már viszonylag korán és szilárdan megtaláltam, mi érdekel, és inkább azt tanultam volna iskolai óraszámban is jelentősebben. E kettő között kéne megtalálni valahogy az egyensúlyt, például fakultációk lehetőségével már általános iskolában is.

Véleményem szerint nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a nyelvoktatásra is, és valahogy átkonstruálni a rendszerét, mert a jelenlegi gyakran nem célravezető.

A tananyag csökkentését pedig nem feltétlen tartom szükségesnek, pláne az általános iskolaiét, amit ott megtanulunk, azt azért illik tudni mindenkinek.

Mikor lesz időd pihenni egy kicsit és milyen terveid vannak, hogy szeretnél feltöltődni, mire vágysz most legjobban?

Bence: Ahogy említettem, nyáron igyekszem kicsit kikapcsolódni, bár járok a Milestone Intézetbe, ahol nyáron is folyik az oktatás, és előbb-utóbb nyelvvizsgáznom is kellene...

Mindenesetre tervbe van véve több tábor, nyaralás és sportolási lehetőség is, családdal, barátokkal. Reményeim szerint ezekkel megfelelően kikapcsolódom majd, és újult erővel tudom folytatni szeptemberben a munkát.

Köszönöm Bence!

Kívánom számodra, hogy minden terved sikerüljön a jövőben is! Úgy látom, Te már most éretten, célirányosan mész a magad útján és tudod azt is, amit mások egy életen át sem biztos, hogy meg tudnak tanulni: ha néha valami mégsem sikerül, akkor sem kell kétségbeesni, abból is tanulhatunk, és lehet, hogy egy-egy botlás, kudarc később még hasznunkra is válhat.

Koskovics Éva

Kapcsolódó Fellow
Kapcsolódó csoportfacilitátor
Koskovics Éva